A gyermeked sokkal többre képes, mint gondolnád!

5 dolog, amit az óvónénik és tanító nénik szeretnének, hogy a szülők tudjanak

A tanárokat és óvónéniket megkérdezve, hogy mit szeretnének, hogy a gyermekek szülei tudjanak, ugyanaz az 5 pont jön fel újra és újra: 

1. A gyermekek sokkal többre képesek, mint a szülők azt gondolják.

Az összes ellenkezőjét alátámasztó bizonyíték ellenére, a gyermekednek nincsen szüksége segítségre, hogy megkösse a cipőjét, becipzárazza a kabátját, kihegyezze ceruzáit, bepakolja a hátizsákját vagy bármely más millió feladat elvégzéséhez, amit tőled várnak el.

Nézzük meg, mit csinálnak az óvónénik. Ha azt gondolod, hogy örökkévalóság, mire a gyermekekkel el tudsz otthonról indulni, akkor képzeld el, hogy 20 gyerekkel kell elindulnod, naponta több alkalommal. Az óvónénik és alsós tanító nénik a feladatleosztás nagy mesterei: az a gyerek, aki a cipőfűzésben jeleskedik, segít a többieknek. A cipzározásban élen járók az abban elakadtaknak segítenek, és mielőtt ki tudnád mondani, hogy önellátó, minden gyermek megtanulta az csoportban/osztályban, hogy kell cipőt kötni, cipzározni, kesztyűt húzni, stb. Ha legközelebb azt mondja a gyermeked, hogy nem tud valamit megcsinálni, lépj hátra és várjál. 

2. Nem egészséges folyton visszajelzést adni. 

Ha a gyermekek visszajelzést várnak minden egyes firkálmányuk, rajzuk, házi feladatuk után, az azért lehet, mert korábban visszajelzést kaptak minden egyes firkálmányukra, rajzukra, vagy házi feladatukra. Fontos, hogy a gyerekek kialakítsák magukban az elismerés belső helyét, az őszinte önértékelést. Ahogy felnőnek, és kemény helyzetekbe
kerülnek, fontos, hogy magukba tudjanak fordulni erőért és elismerésért. Ha ezt nem tanulják meg, akkor sokkal jobban ki lesznek téve a kívülről jövő látszólagos elismeréseknek, legyen az társaik nyomása, iskolán belüli erőszak, vagy a szokásos szociális "lökdösődés". Ahogy leszoktatod őket a te visszajelzéseidről, fordítsd vissza az "Anya, jót csináltam?" vagy "Apa, szépet rajzoltam?" kérdéseiket feléjük, és kérdezd meg, ők mit gondolnak saját munkájukról. 

3. Megígérjük, hogy nem hiszünk el mindent, amit a gyerek mond az otthon történtekről, ha ti is megígéritek, hogy nem hisztek el mindent arról, amit a gyerek mond, hogy mi történt az óvodában/iskolában. 

Tapasztalt pedagógusok tudják, hogy nem minden, amit a gyermek mond, felel meg a valóságnak az otthon történt eseményekkel kapcsolatban. Mikor például az unokatestvérem fia azt mondta az egész osztálynak, hogy egy robot jött hozzájuk és eltávolította édesanyja női testrészeit, a tanáruk elég bölcs volt ahhoz, hogy szkeptikus maradjon a történettel kapcsolatban. Ugyanígy, ha a gyermeked otthon azt mondja, hogy a tanító néni az egész osztály előtt üvöltözött vele a teszt eredménye miatt, legalább a kétség esélyét add meg a tanárnak, mindaddig, amíg nem sikerült személyesen beszélned vele. 

4. A gyermeked azt fogja eltanulni, és úgy fog viselkedni, amit tőled lát, nem, úgy, amit tőled hall. 

Te vagy a gyermeked első és legjobb tanítója és többet tanulnak a cselekedeteidből, mint a szavaidból. Ha azt mondod a gyermekednek, hogy nem illik beszélgetés közben sms-ezni, de te továbbra is az emailjediet olvasod, miközben úgy teszel, mintha figyelnél rá, amíg  beszámol a napjáról, akkor azt tanítod neki, hogy ne higgyen a szavaidnak és a szándékodnak - hiszen ugyanazt a cselekvést erősíted meg benne, amin szeretnél változtatni. 

Ugyanígy, ha szeretnél egy viselkedésmintát közvetíteni, például a tanulás örömét, akkor azt is modellezd neki! Keress új tudást és élményeket, tanulj valami újat, csak a tanulás öröméért. Ahogy egy tanár írta nekem: "Modellezd a kíváncsiságot és a tanulás zsigeri örömét. Nem csak a gondolkodásos dolgokat, de mindenféle területét (hogyan kell gyertyát pucolni, mit mond a róka, és alszanak-e a bogarak). Mutasd meg saját érdeklődésed azzal, hogy utána olvasol a témának, hangosan gondolkodsz és rácsodálkozol dolgokra." 

5. Tanítsd meg gyermekednek, hogy a hibák nem a gyengeség jelei, hanem a növekedés és a tanulás elengedhetetlen része. 

Engedd, hogy gyermeked lássa, hogy hibáztál. Ismerd be a hibáidat, és mond el, hogy mit tanultál belőlük. Ahogy egy másik tanár írta nekem: "A kudarc a folyamat része. Az számít, hogy mit csinálnak azután, hogy hibáznak. Ha minden kudarc után felemeled őket, semmit nem tanulnak arról, hogyan kezdjék újra." 

Jessica Lahey cikke a New York Timesban jelent meg 2014 márciusában. Blogja itt elérhető:http://www.jessicalahey.com

fordította: Miller-Ferjentsik Viola 

Ha tetszett ez a bejegyzés és érdekelnek ötleteink, híreink a készségfejlesztés, olvasás előkészítés, a magyar kultúra megőrzése,  a közös játék során témákban  ITT feliratkozhatsz a hírlevelünkre.