Imádom figyelni, ahogy tevékenykednek, játszanak, egymással vagy egyedül éppen. Látom ilyenkor, ahogy igyekszik, nagyon szeretne valamit megcsinálni, felmászni a babakocsiba, vagy befűzni a cérnát a hatalmas tű lyukán, netán felvenni a cipőjét. És már mozdulnak tagjaim, hogy segítségére legyek.
Ha nem is akarom megcsinálni helyette, akkor is fognám a cipőt, a kocsit, mondanám hogy csinálja, hogy sikeres legyen a próbálkozása. De akkor már nem egyedül hajtotta végre a feladatot, pedig 2 év körül, már minden kisgyerek erre törekszik.
Ha segítek - nem segítek neki felnőni, önállósodni, nem segítem az önbecsülését, a magáról kialakított pozitív kép megszilárdulását. Hosszú távon még csak meg sem tanulja az adott tevékenységet, hanem azt, hogy neki ez nem megy és majd valaki megoldja helyette. Nagyon nehéz visszafogni magam, és csendben kivárni, hogy próbálkozásai eredményre vezessenek, esetleg bátorítani, hogy ne adja fel. Ilyenkor nagy levegőt veszek és emlékeztetem magam: én ezzel segítek neki. Azzal, hogy nem segítek.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
A projekt, amelyen dolgozom, a blog névadója, a SzóKiMondóka. A facebookon és a honlapon többet is megtudhatsz róla.
Iratkozz fel a SzóKiMondóka hírlevelére, ha érdekelnek a hasonló bejegyzések!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.